Az ásítás okai

Az ásítás nem más, mint egy rendkívül ősi és ösztönös reakció, amiről nagyon sokáig úgy gondolták, hogy az okozza, hogy a vérben megemelkedik a szén-dioxid szintje és emiatt oxigénre van szükségünk (vagy éppen a szén-dioxid ürítésére), a szervezetünk pedig ezen az ásítással próbál segíteni. Mostanára azonban kiderült, hogy ez téves feltételezés volt, amit leginkább arra alapoztak, hogy az ásítás okai közé tartozik - különösen, ha gyakran ásítunk, hogy ha fáradtak vagyunk. Pedig az ásítás során egyáltalán nem jut több oxigén a szervezetünkbe, mint egy egyszerű belégzés során. Ma már inkább azt mondják, hogy ez az állatvilágból is ismert jelenség inkább az éberség megőrzésében segíthet, a testünk ezzel tart minket készenlétben a cselekvésre. Ez egyébként logikusabbnak is tűnik, hiszen nem csak akkor ásítunk sokat, amikor fáradtak vagyunk, hanem akkor is, ha nagyon ununk valamit, vagy kezdjük elveszteni a figyelmünket. Az ásítás ilyenkor kellemesen „felébreszt” minket, mint reggel egy jóleső nyújtózás. Hallani pedig azért nem hallunk közben, mert az Eustach-kürt ilyenkor elzáródik és vákuumot képez a középfülben, ami megfeszíti és behúzza a dobhártyát, ami így nem képes venni a beérkező rezgéseket. Kutatások azt is megállapították, hogy az ásítás összefüggésben van a környezetünk hőmérsékletével, így hazánkban például évszakonként változhat, mennyit ásítunk. Kevesebbet ásítunk, amikor a környezet hője hasonló vagy magasabb a testhőmérsékletünknél. A belélegzés ilyenkor ugyanis nem hűtené agyunkat hatékonyan. Télen azonban gyakrabban ásítunk, mert ilyenkor az állkapocs mozgatása fokozhatja az agyunk vérellátását is, és a hőmérsékletét is egyszerűbb szabályozni. Egy mély belélegzés hűteni, és ezzel frissíteni képes szürkeállományunkat. Az, hogy ezt felismerték segíthet olyan betegségek jobb megértésében, melyek gyakori ásítással és hőszabályozási zavarokkal járnak. Biztosan mindenkinek feltűnt már, hogy ha valakit ásítani lát, ő is elkezd ásítani pár pillanattal később. Vagy akár akkor is, ha az ásításról olvas, vagy arra gondol. Az ásítás valóban egy ragályos reflex, aminek a látványa kiválthat másokban is ásítást. Erről az 1500-as években már Erasmus is beszámolt, tehát nem mai megfigyelésről beszélünk. Nem kell egyébként az sem, hogy valóban mellettünk ásítson valaki, tényleg az is elég, ha csak egy fotót látunk az ásításról. Szóval egészen biztos, hogy aki most ezt a cikket olvassa, szintén ásítozni fog.