Csak az izgat, amiből tanulni tudok

Családjában azonban éppen ellenkezőleg: a kisgyerekes hétköznapok biztonságát csak a várva várt ünnepekkel szakítja meg szívesen.

Hogy telik Önöknél az adventi időszak?
A gyerekek miatt a karácsony, az ünnep újra varázslatos, és igazi öröm újra készülődni, várakozni. Az ünnep már nem teljesen olyan, mint amilyen az én vagy a férjem (Csányi Sándor, színész – a szerk.) gyerekkorában volt, hiszen mi új család vagyunk, más körülményekkel és szokásokkal. Anyaként minden részletét élvezem a készülésnek, a süteménysütéstől a takarításig. Sőt, a fát is azért díszítjük közösen a gyerekekkel, mert az is csak fokozza a várakozás izgalmát, hiszen a díszeket az angyalkák hozzák, az ajándékokat a Jézuska. A lányom, a nagyobbik gyerek már teljesen átéli a karácsonyt, a kicsi fiam még csak érzi a felfokozott hangulatot. Minden ünnepet fontosnak tartok, hiszen kiszakít minket a hétköznapokból, együtt vagyunk, egymásra figyelünk.

Az év vége színházi szempontból sem tekinthető hétköznapinak.
Épp most jövök egy megbeszélésről az Örkény Színházból (az interjú november elején készült – a szerk.), ahol úgy döntöttünk, hogy ezentúl csak streameljük az előadásokat. Nem akartunk félmegoldásokba belemenni, így tartjuk biztonságosnak. A nézők ugyanúgy élőben láthatják az aznap esti előadást, de különleges kameraképekkel, akár még részletgazdagabban is, mint a 15. sorban ülve. Persze ez tőlünk is más hozzáállást, lelki muníciót követel, de egyetértünk abban, hogy az egészség és a biztonság a legfontosabb. Vannak filmes felkérések, tervek is, de azokat valószínűleg tavaszra halasztjuk. Így most, 2020 végén sajnos semmiféle szakmai tervemre sem tudom azt mondani, hogy egészen biztosan így lesz.

Ha a jövő egyelőre nem is kiszámítható, a múlt legalább biztos. Ön eddig számos díjat és elismerést kapott, van esetleg olyan, amit kiemelkedőnek érez, ami nagyon fontos volt a pályáján?
A szakmai elismerésnek mindig örül az ember, de nem feltétlenül ebben mérem a sikert. Az persze nagy élmény volt, amikor a filmpromóciós szervezeteket tömörítő European Film Promotion „Shooting Stars” programjának vendégeként négy napot töltöttem Berlinben, óriási érdeklődéstől övezve. Ez egészen felemelő és megtisztelő érzés volt, azt hiszem, meghatározó az életemben.

Ezek után nem azt várja egy színésznő, hogy ugyanebben a közegben és szinten folytatódjon a szakmai élete?
Én az első pillanattól kezdve tisztában voltam a hátrányommal, nevezetesen azzal, hogy nem beszélem anyanyelvi szinten az angolt. Magyarként még csak azzal sem számolhatok, hogy az északi országokhoz hasonlóan az iskoláim végére könnyedén, hétköznapi módon használom az idegen nyelvet. Holott tanultam angolul, franciául, de nem tudok erre a nyelvtudásra karriert építeni. Nyilván csak olyan külföldi felkérések futhatnának be, ahol szerepe van az akcentusnak.

Lehet esetleg a nagysikerű Egyasszony előadásnak külföldi folytatása?
Akár ez sem kizárt, de én ezért nem tudok lépéseket tenni. Ha lehetőség jön, próbálok élni vele, egyelőre örülök, ha a Jurányiban folytatni tudjuk a játékot – még ha korlátozások mellett is.

Nagyon érdekes, hogy Ön és a férje is egyszemélyes darabokkal aratnak országos sikereket.
Azt gondolom, minden színész életében fontos, hogy legyen lehetősége egyedül kipróbálni magát a színpadon, ez egy egészen másfajta érzés, más felkészülés és óriási tanulás. Különösen büszke vagyok arra, hogy a férjem ilyen nagy sikerrel tudja járni az országot a Hogyan értsük félre a nőket? című darabbal, ami teljesen az ő munkája: ő írta, rendezte és persze elő is adja. Bár kettőnk előadása teljesen más műfajú és mondanivalójú, mégis van bennük közös pont. Mindketten olyan témával állunk a színpadra, ami fontos nekünk, amiről el akarunk valamit mondani, amivel kapcsolatban szeretnénk elindítani egyfajta gondolkodást. Ha pedig ez a nézőknek, esetleg a szakmának is tetszik, az fontos visszaigazolás.

Tudni Önről, hogy a debreceni „színházi gyerek”, jó ideje már a húga is a színészi pályára lépett. Csak a színház otthon a téma, vagy másról is beszélgetnek?
Csak másról beszélgetünk, e tekintetben teljesen szokványos, már-már unalmas családnak számítunk. Megbeszéljük persze a napi történéseket, de ugyanolyan hangsúlyt kap, hogy ki viszi oviba a gyereket, vagy mikor lesz lenyírva a fű. Egyáltalán nem vagyunk otthon színészek, vagy különösen művészek, remélem, ezzel nem ábrándítok ki senkit. De mivel egyáltalán nem gondoljuk magunkat különlegesnek, nem is szeretjük a kirakatba tenni a magánéletünket.

Nem is nagyon látni ilyesféle sztorikat a közösségi oldalán.
Egyáltalán nem szeretem ezeket az oldalakat, nem tudom és nem is akarom beépíteni őket az életembe. Azzal a gondolattal is játszom, hogy egyszerűen megszüntetem a jelenlétem ezeket a fórumokon. Nem hihetem azt, hogy az a nagyobb művész, akinek több követője van, szerintem ez egy nagyon rossz irány és nem lehet jó az a világ, amelyben ez az igazság. Éppen ezért csak olyasmit osztok meg az oldalamon, amit fontosnak tartok, elsősorban a munkámmal vagy a közös ügyeinkkel kapcsolatban, és már most féltem ettől a virtuális világtól a gyerekeimet. Éppen azon gondolkozom, hogy tudom az okos használatra megtanítani a lányom. Ugyanis szerintem ez lehet a megoldás: az okos, tudatos, sőt kritikus felhasználás.

Gondolom, azért vigasztalja, hogy Magyarországon, Budapesten még mindig nagyon erős a színházba járó közönség.
Igen, Budapest egészen kivételes hely ebből a szempontból. Nem csak sok és színvonalas színházunk van, de szinte minden este rengeteg műfajból válogathat a néző. Hallgathat koncertet, nézhet prózai és zenés darabot, vagy akár táncot, és mindezt más országokhoz képest talán még elérhető áron is. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy ennyire sokszínű kulturális életünk és értékeink vannak.

Ez azzal is jár, hogy Ön is egészen különböző felkéréseket kap?
Ha szerencsém van, igen. Mindig azok a munkák vonzottak igazán, amelyeket elsőre megugorhatatlannak éreztem. Az izgat, amivel nagyon meg kell dolgoznom, hiszen csak azzal tudok fejlődni. Ilyen volt például az Egyasszony, ami olyan mélységeket mozgatott meg bennem, amit megélni sem volt könnyű, hát még egy egész estén át átadni. De kihívást jelenthet egy-egy filmes, tévés munka is. Sorozatban például az első, több évadon átívelő szerepemet a Mellékhatásban játszottam, hiszen előtte csak kisebb szerepem volt a Csak színház és más semmiben. Nagy tanulás volt, hogyan tudok felépíteni egy karaktert ennyi részen át, úgy, hogy nem is feltétlenül kronologikus sorrendben vesszük fel a jeleneteket és megfeszített munkával, egész nap forgatunk. A Seveled című filmben pedig végre megmutathattam a humoromat, mert bár én alapvetően viccesnek gondolom magam, eddig nem sok ilyen szerepem volt.

Ennyi szerep és elismerés után már ki tudja mondani önmagának, hogy jó színésznő?
Nem gondolkozom magamról, nem fogalmazok meg állításokat a milyenségemről. Azt gondolom, nincs olyan állomás egy színész életében, amikor hátradőlhet. Akármilyen „nagyszerűt” alkothatok a színpadon szerda este, ez csütörtökön, amikor újra kilépek a függöny mögül, semmit sem fog érni. A nézők csak abból fognak ítélni, amit aznap látnak, nem érdekel senkit, egy hete milyen jó voltam. Valójában csak azt tudom kívánni magamnak, hogy még kilencvenéves koromban is legyen olyan munkám, amiben meg tudom találni a kihívást. Az életben talán az a legfontosabb feladat, hogy az utolsó pillanatig fejlődjünk.

2020. december 1.