Koltai Róbert színművész-rendezőnek nem ismeretlen terep a hazai gyógyszer-kereskedelem, hiszen nagy sikerű zenés tv-film-sorozatot rendezett e témához kapcsolódva. S mint elmondta nekünk, bár igyekszik egészségesen élni, a gyógyszertári kínálatot ezen élménye óta nagy hozzáértéssel veszi szemügyre. A forgatással kapcsolatos tapasztalatairól és betegségmegelőzéssel kapcsolatos szokásairól kérdeztük.
Mi volt az előzménye a Patika c. filmsorozatnak?
A Sose halunk meg c. filmem váratlanul nagy siker lett. Ez elég nagy meglepetés volt mindenkinek, nekem is. Mint vidéki színész el szerettem volna mesélni a nagybátyám történetét, és kellett hozzá nyolc év, amíg megszületett belőle a film. Nógrádi Gáborral írtuk a forgatókönyvet, egyébként nem az volt az ötletem, hogy én játsszam Gyuszi bácsi szerepét, hiszen a nagybátyám 185 volt, nálam jóval magasabb. Munkaként vállfát árult, és lóversenyen elvesztette nemcsak a saját pénzét, de sokszor az egész család bajba került miatta. Én akkor még kamasz voltam, de ez olyan mélyen megmaradt bennem, hogy azt gondoltam, ebből filmkomédiát lehetne csinálni. Persze teljesen naiv voltam, mert ugyan színdarabot akkor már rendeztem egyet-kettőt, de a filmrendezés, mint olyan, egészen más. Aztán Simó Sándor rendező-producer segített rajtunk – aki már sajnos nem él –, bementünk hozzá Nógrádi Gáborral, hogy lenne egy történetünk, majd odaadtunk neki másfél oldalt, egy szinopszist, hogy mire is gondolnánk. Váratlanul azt mondta, az a szimata, hogy ebből tényleg lehetne valami. Két fontos dolgot azonban kikötött.
Először is, mint a Hunnia Filmstúdió akkori vezetője, biztosíthatná a filmhez szükséges finanszírozás egyik felét, amennyiben két hónap alatt elkészül a tökéletes forgatókönyv – ez akkor lehetetlennek tűnt –, másodszor pedig, hogy a további összeget nekünk kellene megszerezni szponzor útján. Hát ez még drámaibban hangzott, ráadásul vidéki színész voltam, aki még soha nem rendezett filmet. Én úgy képzeltem, hogy ezt a szerepet egy óriásnak kellene játszani, tehát nem ilyen közepes termetűnek, mint én, de Simó Sándor még hozzátette: „Azonkívül neked kell játszani a nagybátyádat.” Ennyi mindennek kellett teljesülni, hogy támogasson minket, ráadásul előtte állt egy nagyon rossz példa, egy olyan film, amelyet már félig leforgattak, de le kellett állniuk, mert a számukra ígért pénzek nem érkeztek meg. Akkoriban az volt a legnagyobb bukfenc. Ekkor 1992 márciusát írtunk, reménytelen, abszolút reménytelen helyzetnek tűnt, hogy minden meglegyen és még a forgatókönyv jó is legyen, mert egészen más letenni egy-két lapocskát valamilyen elképzeléssel, mint egy működő, lélegző, kész forgatókönyvet. Sikerült azonban szponzorok segítségével összehozni a fennmaradó összeg nagy részét, de hiányzott még hozzá 3 millió forint. Emiatt úgy tűnt, hogy búcsúzunk. Nekiláttunk tehát mindenkinek megköszönni a munkáját. (Ja igen: addigra már egy csomó ember ingyen dolgozott nekünk a majdani filmre, mert ha nem dolgozunk előre, akkor azért nem lett volna film, hiszen a filmforgatásnak megvannak a kötelező, több hónapos előkészületi szakaszai.) Egy bizonyos pénteken aztán egymás szemébe néztünk Simóval, hogy meg kell mondanunk: „Nagyon szép volt gyerekek, tényleg, biztató a könyv is, de hárommillió hiányzik” (ez akkora összeg volt, mint most 70 millió).
Erre a bizonyos péntekre beszéltük meg, hogy attól kezdve a gyártásvezető értesíti azokat a stábtagokat, akik előre dolgoztak, hogy a következő hét keddjén vacsorával szeretnénk megköszönni a munkájukat, mert sajnos, ez most nem jött össze. Ez történt pénteken (az egész olyan volt, mint egy nagy szerencsejáték, amiről a film is szól), szombaton pedig Balassagyarmatra egy talk-show-ba kellett mennem. Többen is szerepeltek a műsorban: Végh Antal, aki a magyar fociról írt, Vágó István, egy halottlátó asszony, Bíró Ica és a rádióriporterként is ismert Juhász Judit, aki addigra az Antall-kormány szóvivője volt. Este 7-re megérkeztem. Tudtam, hogy én vagyok az utolsó fellépő, úgyhogy nem kell ott lennem 6-ra, mert úgyis csak ½ 8 körül lépek színpadra. Amikor leértem, Judit nagy örömmel jött felém, mert ő már végzett: „Robikám, mi a helyzet, miért ilyen szomorú?” „Hát, úgy volt, hogy lesz egy filmem…” – és akkor elmondtam neki, mik az akadályok. Azt válaszolta, pénzt sajnos ő sem tud szerezni, de nagyon sajnálja (én meg pláne). Elköszönt, már majdnem kilépett az utcára, amikor hirtelen utána kiabáltam: „Judit, tudom, hogy pénzt nem tud szerezni, de ha azt el tudná érni, hogy – miután szerencsejátékról szól a film – bejussak a Szerencsejáték Rt.-hez és fogadjon a vezérigazgató – akihez korábban többszöri próbálkozás ellenére sem tudtunk bejutni –, azt megköszönném.” Azt mondta, ezt megpróbálhatja. Ez történt szombat este, hétfő délután csörgött a filmgyári irodában a telefon, Judit hívott: „Művész úr, mondanék egy számot, hívja fel, a többit majd meglátja.”
A teljesen elérhetetlennek tűnő vezérigazgató vette fel a kagylót. „Miről lenne szó, művész úr?” „Készítek egy filmet, amelyben nagy szerepe van a szerencsejátéknak, azon belül a lóversenynek, és úgy tudom, önök most vették át a lóversenycéget.” Azt mondja, igen, ez valóban így van. Folytatom, hogy ennek a filmnek kellene támogatás. „És mennyi kellene?” „Hatmillió.” Azt válaszolta, ahhoz be kellene mennem hozzájuk. (Egyébként még a hatmillió is kevés, mert a végén mindig kiderül, hogy sokkal többe kerül egy film a tervezetnél.) Tehát mi a tanulság? Néha – és ez az életemben nagyon gyakran bejött – a legnagyobb dráma hozza el a megoldást.
Tehát az egyik ötlet hozta a másikat?
Igen. A Sose halunk meg sikere után nagy gyógyszergyártó cégek megkeresték a film producereit – akkoriban zajlott a patikaprivatizálás –, mi lenne, ha valami újabb, népszerű dolgot csinálnánk, mondjuk egy tv-sorozatot. Néhányan összefogtak és elkezdtek érkezni a különböző összegek a gyógyszertárakkal, tehát a gyógyszerész-társadalommal kapcsolatban lévő cégektől, majd a Sose halunk meg sikerén felbuzdulva jött a kérés is: mi lenne, ha én rendezném meg, és én játszanám a főszerepet is? Az már saját ötlet volt, hogy a másik „főszerepet” a zene kapná, mert akkoriban bódultam bele a Dés Lacival való együttműködésbe, s a barátságunk is akkor mélyült el. Szóval mi lenne, ha ott állnék a patikapult mögött mint patikus, de egy öreg fiúkból álló zenekarban is részt vennék? Hatalmas munka volt rögtön a Sose halunk meg után, és az akkori legjobb színészek közül jó néhányan szerepeltek benne: Pogány Judit, Vándor Éva, Murányi Tünde, Kaszás Attila, Bezerédi Zoltán, Szarvas Jóska vagy Vajda László, aki a hipochondert játszotta. Az adta a sava-borsát az egésznek, hogy egyszerre benne volt a patika meg a patika körüli bonyodalmak. Az alaphelyzet: megjelenik egy örökösnő, aki privatizálja a patikát. Ő a nagynéném, de nem ismerem meg, mert nagyon rég nem találkoztunk, és pont az én patikámat akarja. A patikatársadalom új helyzetbe került a privatizációval, ezt akarták igazán népszerűsíteni. Én meg olyan ember vagyok, hogy igyekeztem ezt a színészettel-rendezéssel valahogy hitelesen és viccesen kivitelezni.
Milyen meghatározó élménye fűződik a sorozathoz? Milyen volt egy gyógyszertárban forgatni?
A kicsit nehezen induló 14 részes sorozat első 2 része még nem sikerülhetett tökéletesre, de a további részek egyre inkább hozzáférkőztek az emberek szívéhez. Különös tekintettel Dés László és Nemes István remekbe szabott dalaira. Ezeket a dalokat önálló estjeimen mind a mai napig nagy örömmel és sikerrel énekelem. De igazi csodák is voltak. Felkértem két ikont a magyar film fantasztikus korszakából, és sikerült rábeszélnem őket a szereplésre: Turay Idát és Perczel Zitát! Az volt az ötletem, hogy legyen két idős színésznő, akik egy otthonból járnak be törzshelyükre, a patikába. Egyikük az örök primadonna, még mindig gyönyörű, még mindig körülrajongják, ő volt Perczel Zita, a másik pedig egy szerencsétlen nénike. A forgatókönyv szerint a patikában kellett összeveszniük a múltjukon. Tömegjelenet van, és a történet szerint Horváth Jóska, a gonosz patikus elcserél valamilyen szívgyógyszert. A két hölgy a színészotthonból jön, majdnem egyszerre lépnek be, elöl Turay Ida, de a bent lévők félrelökik, és elkezdik ölelgetni Perczel Zitát, csókolják a kezét, leborulnak előtte. Kértem Ida nénit, adjon elő valamit, hogy a többi gyógyszerész, a vevők ne vegyék azonnal észre, mit machinál a gonosz patikus, és Ida néni fergetegesen nagyot játszott, előadott egy ősrégi kuplét egy szerelmes kalauzról.
Van-e valamilyen, a szerephez való személyes kötődése? Mi ihlette Norbi, a patikus figuráját?
Van egy fantasztikus emlékem a Patikából, éspedig az, hogyan tettünk be közvetlenül a film kezdete elé egy rövid némafilm részt, amikor is a nagynéném nézi a múltbeli fotókat. A gyógyszertárat Polacsek Patikának hívták a filmben, és úgy vettük fel a jelenetet, mintha 80 évvel ezelőtti felvétel lenne, tehát azzal a fura mozgással. Ott van a nagypapa is, akit az édesapám játszott. Rengeteget nevettünk a felvétel alatt, mert az apukám soha nem volt bajuszos, ebben a bevezetőben viszont nagy bajuszban szerepeltettem. Azóta sajnos elment közülünk, de így DVD-n legalább örökké látom őt. Egyébként sportvezető volt: a Vasas, Csepel, Dunaújváros futballcsapatoknak volt a szakosztályvezetője, amit ma úgy mondanánk, menedzsere. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy anélkül, hogy magasabb iskolát végzett volna – hiszen csak négy elemije volt –, csodálatos versmondóként kész verseskötet volt a feje, tele szebbnél szebb magyar verssel. Utólag azt gondolom, egész biztosan ez terelt a színészethez, mert úgy mondott verset, mint nagyon kevés színész. Nagy öröm, hogy ezzel a filmmel emléket állíthattam neki. Az egészségügyhöz annyi a kötődésem, hogy anyukám – bár nagyon fiatalon meghalt – Vöröskereszt-titkár volt. Az volt a feladata, hogy orvosi előadásokat szervezzen, és ezekre a fejtágításokra én is mindig elmentem. Otthon központi téma volt a véradás, mert folyamatosan véradókat kellett szerveznie. Egyébként az anyukám nagyon szimpatikus volt az embereknek, és ezért sokan is adtak vért.
Van-e kapcsolata a gyógyszerész szakmával?
Mint patikába járó embernek, viszonylag szoros. A Patika-sorozat alatt több patikavezetővel is kapcsolatba kerültem, mert a sorozatnak természetesen volt szakmai szakértője, aki végig ott volt, és ha valamilyen elképzelés nem felelt meg a való életnek, szólt. Rengeteg jó vicc kerekedett Horváth József szerepével kapcsolatban. Ő alakította a gonosz patikust, és mi is – mint az emberek általában – mindig a negatív szereplőn tudunk a legnagyobbakat nevetni. Volt egy jelenet: valamelyik gombot megnyomta a számítógépen, és az egész patika tele lett papírral, leállíthatatlanul ömlöttek az oldalak a nyomtatóból. A szerepe szerint gyűlölt engem, hiszen az ellenlábasa voltam, de akkor mégis nekem kiabálta: „Polacsek úr! Csináljon már ezzel valamit”, mi meg ott álltunk derékig a papírmasszában, amelyet a gép dobott ki. Az is külön érdekessége a dolognak, hogy akkor még majd mindenki számára új volt a számítógép. Arra emlékszem még, hogy a sok-sok gyógyszerpor ott szállt a levegőben, emiatt mindenki köhögött. Pedig tisztaság és rend volt, de néha le kellett állnunk, mert szinte az egész stáb fuldoklott.
Egyéb személyes kapcsolat?
Vannak orvos barátaim. Egy alkalommal a színpadon baleset ért, porckorong-sérülést szenvedtem, elkerülhetetlenné vált a műtét. A beavatkozás előtti napokban ismerkedtem meg Dés Lacin keresztül dr. Varga Péter Pállal, az Országos Gerincgyógyászati Központ főigazgatójával. Akkor már közel álltam a bénuláshoz – mert egy ideig kicsit félre is kezeltek –, az utolsó pillanatban operált meg. Szombaton mentem be hozzá, és vasárnap már műtöttek. A szakmai tudása mellett lenyűgöző volt számomra az embersége. Már az első beszélgetés után tudtam, hogy én, aki rettegtem mindenféle beavatkozástól, jó kezekben leszek. Hihetetlen volt, hogy a műtét után három héttel már a Balfácán című darabban játszhattam. Otthon az ágyban ülve ugyan néha még érzem, de amint lendületbe jöhetek, röpködök.
Milyen beteg Koltai Róbert? Szed-e megelőzési céllal gyógyszert?
Ötéves koromban mandulával műtöttek először, s azóta több beavatkozáson is túlestem. A bal szememmel például úgy látok, mint a sas, mert a rajta lévő szürke hályogot megoperálták. Addig a harmadik sorból is csak homályosan láttam az előadásokat, most meg simán vezetek autót. Még éjjel is.
Amúgy például soha nem dohányoztam, menekülök tőle, nálunk a családban senki nem dohányzott. Épp ezért nagy lebeszélő is vagyok, igyekszem mindenkit leszoktatni e káros szenvedélyről. A Csomagok c. tv filmben volt egy jelenetem, ahol egy vonatkupét kellett elárasztanom füsttel. Ekkor a rendező behívta a műszakot és szabad volt cigarettázniuk. Nekem csak el kellett nyomnom a csikket a végén. Szerencsére ma már egyre kevesebb helyen megengedett a dohányzás.
Ha az ember vitaminokat szed, azokat minden esetben megelőzési céllal vásárolja. És amikor az ember ginkgoféle anyagokat vásárol, csak azért teszi, hogy még élesebb legyen az amúgy is fantasztikus agya (mosolyog).
Nálam az a sportszerű élet, hogy csak a színpadon száguldozom. Akkor vagyok bajban, ha nincs munkám, mert akkor szaporodnak rajtam a kilók, elnehezedem, és ezzel együtt jönnek az esetleges bajok is. Amikor játszhatok, az nekem piros betűs ünnep, pláne ha jók a szerepek. (Jelenleg nyolc darabban lépek fel, és ma már az sem zavar, ha sokat kell utazni.) Tehát a játéknap olyan szinten ünnep számomra, hogy még az is előfordult, hogy nem dobtam be pénzt a parkolóórába szerdán, mert azt hittem ünnepnap van.
Mikor konzultál a patikussal?
Amikor belépek, először is köszönök (mosolyog). Amúgy ritkán konzultálok, mert már ismerem azokat a gyógyszereket, amelyekre szükségem van. De patikában veszem meg a finomabb, bőrkímélő ápolószereimet is, mint például a sampont. Természetesen mindig van időm körülnézni, mert mostanában egy táblácskán azt kérik, ne menjen az ember a pulthoz, hanem várjon a sorára. És ha nincsenek túl sokan, szívesen elnézelődöm. Van, hogy ilyenkor, ácsorgás közben jut eszembe, mit is kellene még venni, és ez így van velem más üzletben is. Ilyen szempontból a sorban állás is egyfajta kereskedelmi akció.
Ha bedobnak egy patikai szórólapot, megnézi, érdekli, talál-e új terméket?
Megnézem a hirdetéseket is, mert érdekelnek, ugyanakkor mindig van bennem egy kis tamáskodás. A reklámok egy része hitelesnek tűnik, de van egy másik része is. Amikor látom a kövér embert, aztán látom őt soványan, meg kell kérdeznem magamtól, vajon miért nem hiszem el, hogy „Ilyen volt – ilyen lett”. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csak attól a bizonyos szertől, szóval mindig van az emberben egy kis kérdőjel. Szeretek mindenre megnyugtató válaszokat kapni.
Honnan ered a humorérzéke?
Ahogy ezt kérdezi, már el is szomorodtam, mert pont a komolyságból, a bajból, a drámából születik a legjobb humor. Ha végighülyéskedtem volna a Miniszter félrelép-et, ahelyett, hogy eljátszom a bajban lévő embert, ha nem vagyok mélységesen mély bajban – ez igaz a Balfácán-ra is, de mondhatnám bármelyik vígjátékot –, az egészből csupán egy felejthető gatyaletolásos geg született volna, és ugyanilyen felejthető lett volna a film is. Tehát az adott pillanatban bele kell halni. Egész biztos, hogy valami ilyesmi a válasz. Mindig az a legeslegfontosabb, hogy minden igazi legyen, hogy bajban legyen az az ember, akit ki kell röhögni. Ha ez nincs meg, attól még csinálhatnak érdekes dolgokat, még nevethetnek is azon, ha lecsúszik a nadrágom. De úgy érzem, soha nem a vidámság felől kell megközelíteni a cselekményt. Gyakran születnek csalódások abból, hogy bizony lebukik az a színész, aki erőnek erejével akar vicces lenni.
Van valami viccesen szomorú az Illetékes elvtárs szerepében. Ha az Illetékes elvtárs megnézné a BENU Gyógyszertárat, vajon mit találna?
Azonnal a szavakon kezdenék lovagolni. Amikor megláttam a nevet, eszembe jutott egy szójáték; egy szójáték, amely a humornak egy alacsonyabb formája. A BENU-ról is, ha hirtelen poénosat vagy illetékest akarnék mondani, azt bökném ki: „BENU a fejem lágya…” Belépve az jut eszembe, ez a BENU patika annyira szép, hogy az már szinte nem is igaz. Csupa mosolygó, nyugodt ember, minden szépen tálalva, minden odatéve – itt csak kell valami bajnak lennie. Nem tudom elfogadni, hogy ennyire rendben legyen valami. És ha sokáig nézem, részben meg is találom. Az nagyon jó, hogy ott van a rengeteg felkínált lehetőség, emellett azonban az is ott van, hogy a nyugdíjasnak mindebből csak bizonyos apróságokra telik vagy még arra sem. Ilyenkor az ötlik fel bennem, remélem, megérem azt az időszakot, hogy kicsit fellélegzik az ország. Amikor ilyen profi felépítéssel találkozik az ember egy gyógyszertárban, arra gondol, mért is nem lehet mindenhol és mindenben gyűlölködés helyett szeretetnek lenni, odafigyelésnek, mert ebből a helyből ez sugárzik.
Ekkor pedig nekem mindjárt az jut eszembe, hogy épülnek a stadionok, de egyelőre nem lehet kimenni a meccsekre bizonyos gyűlölködő csoportok miatt. Azt várom, jöjjön el az a kor, az a világ, amikor mindent az dönt el, ki miben a legjobb? Amikor annak a szónak, hogy összefogás, tényleg lesz értelme. Ha Németországban a gyalázatos II. világháború és annyi áldozat után van annyi erő, hogy szembenézzen önmagával és azt mondja, nem lehet azon az úton maradnia, amelyet bizonyítottan egy elmebeteg jelölt ki számára, akkor egész Európa próbálja meg ezt. Mert az az egyetlen emberileg lehetséges válasz a nagy kérdésekre, amit Németország adott. A rossz világnak a gyűlölet a motorja. Én a szakmában nem a jobboldalnak vagy a baloldalnak, hanem az EGÉSZNEK szurkolok, mert különben magam előtt megbukom. Az EGÉSZNEK pedig csak szívből, szeretetből, kitárulkozva, nyitottan, örömből lehet adni.
