"Bíznunk kell egymásban"

Básti Juli olyan művész, akiről messziről látszik: ügye van. Méghozzá kettő - a színház és a család. Az ország egyik legismertebb színésznője, aki mégsem „celeb”. Hogyan sikerült meghúzni ezt az érzékeny határvonalat? – Régen nagyon zárkózott voltam, nem is nagyon nyilatkoztam. Aztán rájöttem, hogy ez nem jó, mert az emberek kíváncsiak a színészekre. Viszont semmiképp nem akartam olyasmivel foglalkozni, amit olcsónak vagy színvonaltalannak ítélek a belső értékrendem szerint. Van bennem egy hang, ami megmondja, mit szabad és mit nem - ennek alapján válogatom a munkáimat, és azt is, kinek, miről beszélek.   – Képes hangosabban szólni ez a belső hang, mint azok a külső hangok, amelyek azt mondják, hogy el kellene menni műsort vezetni vagy főzni a televízióban? Hiszen értékes művészeket is láthatunk ilyen szerepekben. – Valóban, de én nem szeretnék főzni és enni a másik főztjét kamerák előtt. Színész vagyok, aki játszik, és aki erről beszél. Vagy a családjáról. Ez a másik fontos dolog az életemben, nem is nagyon érdekel más. Ilyen egyszerű. Mondhatjuk, hogy maradi vagyok, hiszen azt mondom, a színészek maradjanak a színpadon és a filmvásznon. A további lehetőségekről pedig nem szoktam fantáziálni, mindig abban a pillanatban döntök, amikor jön egy felkérés.   – Két kisebb fiáról tudni, hogy nemrég vehették át külföldön a filmszínészi diplomájukat. Ma viszont ez már egész mást jelent, mint 20-30 éve. Nem féltette őket a pályától? – Egyáltalán nem féltem őket. Nagyon önállóak, tájékozottak, udvariasak, szeretetre méltó emberek. Azt is látom, hogy mindkettejük tehetséges ember és a jó ízlés vezeti őket. Persze én is látom, hogy a mai fiatalok bármihez is kezdjenek, pokoli nehéz az indulásuk, de ha félteném őket, akkor is azt az utat kell járják, amit a szívük választ. Nekem tehát az marad, hogy hátradőlök és figyelek.   – Lehet egy gyereket hátradőlve figyelni? – (Nevet.) Nem lehet. Csak próbálok úgy tenni. Ők, nagy bánatomra nem is feltétlenül Magyarországon akarnak dolgozni. Remekül beszélnek angolul, másban is mutatnak kiugró tehetséget, mint a színház, valahogy csak boldogulnak. A középső fiamnak például van már egy designer diplomája is, tehát formatervezőként is elhelyezkedhet, a legkisebb pedig remek zenéket szerez. Bíznom kell bennük, a bizalom a legfontosabb. És hogy maradjunk a megkezdett buta kis hasonlatnál, a szülő, mint egy szék háttámlája, megtart és jó nekidőlni.   – A bizalom lehet az oka annak is, hogy mindig társulatban volt és van? – Ha végiggondolok az életemen, valóban mindig együtt gondolkozó csapathoz tartoztam. Nekem nagyon fontos, hogy a munkatársaimmal ismerjük egymást, bízzunk egymásban. Egy produkciót létrehozni sokkal jobb úgy, ha nem az ismerkedéssel megy az idő, vagy mindenki bohóckodik, hogy felszabadultnak tűnjön, csak éppen a lényegről nem esik szó. Szeretek csapatban dolgozni.   – Próbálni is szeret? Van színész, aki ki nem állhatja a próbát, mert akkor még rossznak érzi magát. – Én nagyon szeretek próbálni. Arra tanítottak, hogy szabad rossznak lenni. Pokoli nehéz végigjárni egy szerep útját, megtalálni magunkban azokat a pontokat, amelyekre fel kell fűzni azt az embert, akit játszani fogunk. Óhatatlanul ügyetlenkedünk, nem tudjuk, hogyan mondjunk ki mondatokat. Nem lehetek ügyes akkor, amikor még ismerkedem a szereppel és meg kell találnom önmagamban a hozzávalókat. A pályám első éveiben a próbák első heteiben annyira halkan mertem csak beszélni, hogy nem lehetett érteni, amit mondok. Később ez persze változott, bátrabban mertem rossz lenni. El kell fogadni, hogy nem megy elsőre! Néha még huszadikra sem, esetleg csak ötvenedik nekifutásra tudom elcsípni. Mesterek tanítottak erre: Simon Zsuzsa osztályába jártam, tanított Major Tamás, Székely Gábor, Babarczy László. Kaposváron Ascher Tamás, Ács János rendezett és megéltem a világsikert is Székely Gábor és Zsámbéki, a magyar színház történetben egyedülálló színházában, a Katonában – a legjobbakkal dolgozhattam világéletemben.   – Nem feszült be ilyen nagy nevektől? – Nem! Sőt, kifejezetten azért mentem Kaposvárra, mert tudtam, hogy velük akarok dolgozni. Ők tanítottak meg elfogadni magam. Erőt adott és erőt ad ma is, ha érzem, hogy együtt akarunk valamit létrehozni.   – A Centrál Színházban eltérő zsánerű darabokban teljesen különböző karaktereket alakít. Van olyan, amit még nem játszott, de vágyik rá? – Nincs! Az egész pályám alatt talán csak egyszer kísértett szerepálom, szerettem volna eljátszani Hedda Gablert, de csak 15 évvel később osztották rám, és az a munka oktalan és hiábavaló szenvedés volt. Fiatalként eljátszottam volna Júliát, de akkor úgy vélték, hogy Júlia alacsony, filigrán és sötét hajú… Ezt el kellett fogadnom. Kíváncsian olvasok darabokat, ha jók és a rám váró szerep is tetszik, akkor nagyon boldog vagyok.   – És ha nem? – (Nevet.) Akkor meg szomorú. De azért többnyire megcsinálom őket. Életemben csak néhányszor utasítottam vissza szerepet, mindig komoly szakmai megfontolásból. A Nem félünk a farkastól Martha-ját például nem akartam eljátszatni, mert annyira távol áll tőlem az a figura. Ötször utasítottam vissza életemben.   – Holott aki látta a Martha-ként, azt gondolhatta, milyen remekül hozza a kiállhatatlan feleséget – biztosan ilyen az életben is. – Ez a hisztérikusan röhögő-síró, a férjét gyilkoló ördögi asszony nem én vagyok, bármennyire is ezt gondolják rólam. Iszonyúan megszenvedtem vele, de ma már nagyon szeretem játszani. Ezt nem lehet kiszámítani, hiszen az is előfordul, hogy azt gondolom, simán fog menni egy szerep, majd kiderül, hogy alig tudok vele megbirkózni.   – Mára az egész családja színészettel, színházzal foglalkozik, nem unalmas így a családi együttlét? Vagy éppen mankó, hogy nem kell elmagyarázni a másiknak ezt az egészen különleges világot? – Az utóbbi. Az igazság az, hogy nem nagyon érdekel engem más, nem kötök, nem nézek focimeccset – ha mégis, csak az egyik fiammal együtt. Engem leköt a hivatásom, van, hogy fogmosás közben ugrik be a megoldás. A színészet attól is izgalmas, hogy a színpadon nem lehet javítani – legalábbis aznap nem, de másnap, mindennap elölről lehet kezdeni. Mint minden komoly szakma művelése, ez is rengeteg aprómunkával jár. Ezt sokan nem értik. Azt gondolják, ihlet kérdése csupán. Ha egy civil beül a próbára, meghal az unalomtól! Ugyanazt ismételgetik századszor!   – Mire készül ősszel, hogyan alakul az évad? – A vírus miatt (szeptember elején) másodszor marad el a Mary Page Marlowe, amivel tavasszal egy előadásig tudtunk csak eljutni, hogy mi lesz az idei bemutatóm és mikor, azt egyenlőre homály fedi. A színház a Házassági leckék II. bemutatójára készül, de nagyon megnehezít mindent a kiszámíthatatlanság. Az első karantént mi jól viseltük, hazajöttek a gyerekeink, rendeztük a közel 5000 kötetes könyvtárunkat, elvoltunk. Rengeteg ember azonban elveszítette a munkáját, létbizonytalanságba került. Nagyon aggódom a közeli jövő miatt. Ha kívánhatnék valamit: minél hamarabb fedezzék fel a Covid ellenszerét, és egyáltalán legyen az országban végre béke, együttműködés és nyugalom. Hagyjuk egymást élni!